Az a volt hallgató mesélt nekem egyet-mást önről. Különösen arról, hogy miért kellett otthagynia a munkáját... meg arról is, hogy az ő elmondása szerint sokan rajongtak önért.

Újra harapdálom az ujjaimat a perzselő féltékenységi rohamokban!

Rólam pedig azt mondta, hogy nekem egyértelműen érdemes lett volna elbeszélgetnem Csurkannal, „amikor ő még életben volt”. Már érdekes, hogy „ki ez a ti Csurkanotok?”

A verhnyij-mamoni új ismerős pedig „gyüttmentnek” bizonyult – egy donetski menekültnek. (Valamiért úgy tűnik nekem, hogy aszexuális – aszexualitás-kisugárzása van, a fotóin és a kézírásában is.) Állítólag keleti filozófiával foglalkozik, de teljesen lehetséges, hogy egyszerűen csak egy szektaagydobos... Mindenesetre a hazájában konzervatóriumot végzett, és több hangszeren is játszik – ha ezek közül valami nála van, talán helyettesíteni tudja a volt vezetőmet abban, hogy kísérőtársam legyen a zenélésben...

Ismét, immár néhány napja próbálom rákényszeríteni magam a tornára – az orvos által felírt hátgyakorlatokra. De egyelőre nem értem el ebben nagy sikert – nincs motiváció, erő, vágy. „Sztefan úgysem fog megszeretni engem.”

A gondolataimat csak ön tölti ki... Már egyáltalán semmi sem érdekel igazán. Semmire sem tudok komolyan elterelni a figyelmemet. Sztefan, Sztefan és Sztefan. „Sztefan, Sztefan hátán”.

Találkoznom kellene mindkét figurával az ismerkedős appból, megpróbálni valahogy kikapcsolódni. Legyen legalább ez a cél, ha már semmi sem inspirál.

Nem tudom, lehet, hogy tényleg el kellene gondolkodnom a kezelés váltásán, de valahogy bejelentkezni a rendelésre is rest vagyok. Pláne, hogy a Leningrádszkaja utcára tőlem lusta és hosszú az út... (Útközben meg valahol ott kell lennie az ön házának.)

Megjelennek a gondolatok és a vágyak, hogy folytassam a német nyelv tanulását, és ugyanakkor akadályozza ezt a felmerülő kérdés: megéri-e egyáltalán? Nem pazarolom-e hiába az időmet?

Különösen kedvem lenne rendszeresen írni 2-3-4 mondatot németül a HelloTalk alkalmazásban bármilyen témáról, kitűzni magam elé egy célt, mondjuk 100 ilyen posztot (egyelőre 10 van) – és követni azt... hogy aztán végül belelendüljek.

Valamint szeretnék valamit lefordítani oroszról németre is – főleg a különféle „emlékiratszerű-életrajzi jegyzeteimet”, mint a Miroszlava Klepackaja álnéven kiadott „A pszichózis ezen az oldalán” című könyvemet... Vagy valamit a régebben vezetett személyes naplómból – volt egy időszak, amikor párhuzamosan vezettem a személyes naplómat és egy álomnaplót, aztán ezt egyesítettem egyetlen Word-fájlba – és ez hozott némi érdekes eredményt. Próbáltam görcsösen kapcsolatot találni az általam akkor leírt életesemények és az akkori álmaim között, de sajnos nem találtam rá.

2023.01.18.
 
Tegnap találkoztam az egyik volt hallgatójával, akiről korábban írtam. Mesélt még nekem egyet s mást. Ma ismét nagyon sokat gondoltam önre, elnyomtam magamban a féktelen féltékenység kitöréseit, amikor jelentkeztek... Kíváncsi vagyok, mi a negyedik emeletről az ablakon kidobott laboránsnők esési röppályája?!

Igyekszem nem nézni, hogy belépett-e ma a hálózatba. Mert megint azt kezdem hinni, hogy ön ott rendszeresen cseveg valakivel, és újra előtör a vad, fékezhetetlen féltékenység...

2023.01.27.
Nem írtam végig, nem volt hozzá erőm.
Továbbra is időről időre eszembe jut, többek között (és főképp) miközben atomi féltékenységi rohamok gyötörnek.

Kepano. Ez az ön neve hawaii átírásban, a hangsúly (láthatóan) a második szótagra esik. Kepano Pulawokulawuki. Körülbelül így.
 
Még benne vagyok ebben a Duolingo-pazarlásban, de már untat ez a dolog, és szeretnék átváltani valami másra, kreatívabbra. Kipróbáltam még ott az írásgyakorlókat is – az arabot és a hébert. Mert rajzolgatni támadt kedvem.

Volt egy olyan zenész, Cornelius Cardew. A név valószínűleg nem a legismertebb. Nos, ez a zenész a pályafutása kezdetén híres avantgárd alkotókkal működött együtt – hol Stockhausennel, hol John Cage-dzsel –, és maga is szorgalmasan hozott létre avantgárd műveket teljesen ebben a szellemben.

Aztán nekilátott kínaiul tanulni – és a legenda szerint e folyamat során valami megváltozott benne. Elkötelezett marxista-maoista lett (gépiesen „leninistát” írtam, de természetesen – maoista), kiadott egy könyvet a volt kollégái... őmm... alapos szétfikázásával, amiben „mrakszista” szemszögből kritizálta őket, szőröstül-bőröstül megtagadta az avantgárdot, abban a hitben, hogy ez az irányzat lényegét tekintve az „imperializmus kiszolgálása”, és ezt követően elkezdett egészen hallgatható, bizonyos értelemben könnyed zongoradarabokat írni – állítólag a kínai népzene hatására. Így határozza meg a nyelv a gondolkodást.
 
2023.01.28.
Megint hisztéria volt. Féltékenység. Gondolatok önről. Újra harapdáltam az ujjaimat. A képzeletemben ismét veszekedtem önnel.
 
2023.02.01.
Szeretem önt. (Már amennyire egyáltalán képes vagyok az ilyen dolgokra.)
...A Duolingón megcsináltam két írásrendszer oktatóját: az arabét és a héberét (jiddis kiadás). Most már tudok valamit „rajzolgatni” ezeken a nyelveken. Íme például az első arab szavam: مياو.
 
Ez azt jelenti, hogy „nyáv”. Valamikor régen jártam egy angol társalgási klubba, ahol különféle külföldi diákok fordultak meg. Egyiküktől egyszer csak elhatároztam, hogy megkérdezem, hogyan mondják az anyanyelvén azt, hogy „nyáv”, ő pedig leírta nekem ezt a szót. Most pedig már el is tudom olvasni!

Mindenesetre lassanként kikeveredem a Duolingo-mámorból. Elkezdtem végezni a gyűlölt tornát (az év eleje óta már 13 alkalommal megcsináltam), és még elkezdtem számolni a kalóriákat egy appban, a túlzott kikerekedés elkerülése végett. Tegnapelőtt frissítettem az önéletrajzomat, és bekapcsoltam az automatikus előresorolást. Arra számítottam, hogy mint a múltkor, a HR-esek majd maguktól lépnek kapcsolatba velem, de valamiért tapasztalattal kevesebb figyelmet vonzok, mint tapasztalat nélkül. Kénytelen leszek magam megpályázni az állásokat. A HeadHunteren kívül más platformokon is frissítenem kellene az önéletrajzaimat, mert ott is előfordulnak érdekes állások. Nem sok kedvem van mindezzel bajlódni – a figyeléssel, a keresgéléssel, a jelentkezésekkel... De egy jó munkát azért mégiscsak szeretnék.
 
A napfény önre emlékeztet. A levegő önre emlékeztet. Minden perc az önről való ábrándozással megszépített előző percre emlékeztet.

2023.03.03.

Még mindig rendszeresen gondolok önre, még mindig szeretnék dolgokat elmesélni önnek. Valószínűleg ez már egy életre szól, krónikus dolog.

Ma fejeztem be a litván kurzust egy Duolingo-szerű applikációban. Nagyon érdekes, amikor egy nem szláv nyelvben temérdek szlavizmus található: nežinau – nem tudom, eiti – menni, pereiti – átmenni, prašau – kérem / tessék (összevetve: „prosu”; lengyel „przepraszam” stb.). Úgy tűnik, főleg a lengyelből. Figyelemre méltó volt az is, hogy a „reggel” és a „holnap” szavak ott nagyon hasonlóan hangzanak – ryto és rytoj. A német Morgen mintájára, amely „reggelt” és „holnapot” is jelent. De ezenkívül ugyanaz az etimológiai összefüggés érhető tetten a „tegnap” és az „este” szavak között is, hiszen az oroszban ezek a szópárok szintén gyanúsan rímelnek egymásra. A legtöbb, amit a Google-ből erről a témáról kihalásztam, egy hozzászólás volt egy LJ-poszt alatt: „A dolog nyitja az, hogy a 16. században élt egy híres firenzei író és diplomata, Francesco Guicciardini, aki aktívan szorgalmazta a holnap és a tegnap fogalmának használatát a szókincsben, kifejezetten a reggelhez és az estéhez kötve őket. Az ő meglátása szerint ez logikusnak és praktikusnak hatott. Minden egyes alkalommal a saját nézeteit terjesztette, miközben szolgálati úton más országokban tartózkodott. Meglehet, éppen azóta terjedt el ez a világnézet oly széles körben.”

Még újraátnéztem Čiurlionis festményeit a Google Képek között, hogy alaposan átjárjon a litván életérzés. Tetszik önnek Čiurlionis? Amennyire kivettem, ön kedveli a tájképfestészetet – vagyis Čiurlionis a színátmenetes egeivel szintén jó eséllyel tetszeni fog önnek. Bár én mégsem értem igazán, mi olyan izgalmas a tájképekben? Ez mégiscsak körülbelül olyan, mint valami háttérkép a számítógépre: tisztán dekoratív, de mentes mindenféle érdemi jelentéstől... Mellesleg úgy tűnik, ismétlem magam. Nem írtam már ugyanezt, csak a Kandinszkij iránti vonzalmom megbeszélése kapcsán?

Apropó, Čiurlionis, akárcsak Kandinszkij, zenei kompozíciókat hozott létre olajjal a vásznon – vagyis olyan címekkel festett képeket, mint a „Tenger-szonáta. Allegro”, „Nap-szonáta. Allegro” és a többi. És általában a tájképei egyáltalán nem „háttérkép jellegűek”, hanem valamivel összetettebbek. Összességében nekem inkább tetszik, mint nem.

És ön tud rajzolni?

2023.03.10.

Egyre mélyebbre merülök a nyelvi eszképizmusban. A Duolingón a magyar kurzust végzem, a Ling alkalmazásban pedig a thai kurzust haladom. Szerettem volna hagyományos, papíralapú levelezőtársakat találni a nyelvi témájú beszélgetésekhez, hogy kézzel körmölhessek betűket, hieroglifákat és más írásjeleket, de sajnos senkit sem sikerült lelnem erre.

Mi egyéb... a napokban végre odaadták az igazolásokat a színészmesterség-képzés elvégzéséről, persze csak azután, hogy még egyszer felléptettek minket a vers- és prózamondó műsorunkkal. Jóleső érzés volt, hogy a visszajelzések szerint a közönségből többen is külön méltatták a prózai részlettel való fellépésemet. Annak ellenére, hogy a prózai részlettel küzdöttem a legtöbbet – először többé-kevésbé a tanmese kezdett alakulni, aztán egy hosszabb lefagyás leküzdése után a vers, de a prózai részlettel volt a legtöbb dolog egészen addig, amíg valami többé-kevésbé elfogadható nem kezdett kisülni belőle.

...Azt mondják, létezik egy Spock nevű orvos, aki azt ajánlotta, hogy ne szaladjunk a csecsemőhöz minden egyes nyüszítésre, hanem időről időre hagyjuk őt magára ezzel, hogy miután kiordította magát, elcsendesedjen. Később kiderült, hogy ezek felettébb káros ajánlások a gyermeki lélekre nézve. Ez a „csönd” a valóságban nem más, mint csecsemőkori depresszió. Az ilyen epizódok pusztító hatással vannak a formálódó pszichére.

Nos hát... erről, úgy rémlik, még nem írtam. De én továbbra is haragszom önre. És ennek megvannak a maga okai és jogosultságai. A haragomat a jövőben nem vagyok hajlandó teljes egészében valamiféle diagnózisokra meg zavarokra fogni. Igen, annak túlzott és nem adekvát megnyilvánulása meglehet, ezzel áll kapcsolatban. Mindazáltal ez nem jelenti azt, hogy ezek nélkül ne lenne bennem harag ön iránt, ne lenne okom és okfejtésem arra, hogy dühös legyek önre.

A dolgok kívánatos állapotának a mutatója pontosan egy normális, együttérző reakció lenne az ilyen panaszokra. Nem pedig ez a szarság: „Gyerünk, fiam, nem a mi dolgunk”. Miből gondolta, hogy egy ilyen helyzetben lévő embernek feltétlenül az ismerőseinél kellene támaszt keresnie? Nem fordult meg a fejében, hogy a potenciális öngyilkosoknak általában véve rendkívül kevés – az ön szavaival élve – „ismerősük” van? Azt jelenti ez, hogy csendben meg kell dögleniük ahelyett, hogy panaszkodnának valakinek a tágabb környezetükből, akiben jobban megbíznak?! Mit tett ön konkrétan azért, hogy egyetlen potenciális öngyilkos se kényszerüljön olyan szociális izolációba, amely a végzetes lépés felé taszítja? „Gyerünk, fiam, nem a mi dolgunk”? Végtelenül aljas dolog általában véve figyelmen kívül hagyni egy pszichésen beteg embert AZÉRT, MERT ő pszichésen beteg, hiszen pontosan az ilyen embereknek kritikusan fontos a társas érintkezés, és éppen nekik rendkívül nehéz bármiféle kapcsolatot kiépíteniük másokkal. Ez pont olyan, mintha nem adnának valakinek inzulint azon az alapon, hogy ő cukorbeteg. Ez képtelenség, vagy nem is annyira képtelenség, hanem teljesen egybevág a legaljasabb szadista (bizonyos) ösztönzésekkel.

2023.03.17.
Továbbra is a nyelvi eszképizmusba temetkezve töltöm a napjaimat, semmi új a nap alatt. Haladok a magyar nyelvvel a Duolingón (elértem a 7. szekcióig az 51-ből), időről időre magyar TikTok-videókat böngészek, és megpróbálom a többé-kevésbé megtanult nyelveket gyakorolni a Slowly appban. Mesélhetnék önnek még a magyar meg mondjuk a hawaii nyelvről is, de kétlem, hogy ez akár csak csöppet is érdekelné önt.
 
Tegnap írt az egyik új ismerősöm Verhnyij Mamonból, aki a DKP-ból menekült. Azt meséli, hogy egy barátja webfejlesztőt keres egy olyan egyedi apróhirdetési oldal elkészítésére, mint az Avito, csak épp a DKP/LKP térségére szabva. Az „Avito-szerű” kifejezés először sokkolt, de aztán leesett a tantusz, hogy lehet csinálni egy egyszerűsített analógot egy kész motorra alapozva. Hirdetőoldal létrehozásához való WordPress-plugineket például pikk-pakk találtunk. Az a bizonyos új ismerősöm azt mondta, bármiféle megoldás jó lesz, mindenféle sallang nélkül, „csak létezzen már valami”, mivel ez a rés a piacon pillanatnyilag teljesen üres. Aztán megadta ennek a barátjának az elérhetőségét, de még nem írtam neki. Nem tudom, írjak-e egyáltalán? Ha inkább ő adta volna meg az én kontaktomat neki, és az kererepett volna meg engem, talán könnyebb szívvel mentem volna bele a dologba...
 
... Mégiscsak írtam. Ez a fickó javasolta, hogy beszéljünk telefonon, és a hívás közben elmagyarázta, mit is szeretne. A fejlesztési feladat önmagában nem ördöngösség, ám van benne egy óriási „bökkenő”. Azt szeretné, ha ezen a hirdetőtáblán lenne lehetőség egy adott hirdetés fizetős kiemelésére. Én meg meglehetősen ködösen látom csak, miként lehetne egyáltalán egy ilyen funkciót lefejleszteni.

Aztán próbálkoztam rímbe önteni valamit Hawaii témában is, de meglehetősen suta lett. De hát elsőre mégiscsak valami – afféle ceruzavázlat, ha úgy tetszik. Igen ám, így szól:

„Valahol ott, az Oumuamua alatt
Halkan peng egy ukulele, épphogy hallani,
Majd a gitár társul hozzá, hangosabban kettősben,
Aztán a nagybőgő. Nyakukban virágfüzér,
S ropják a táncot, a Hoʻoponoponót
Idézve fel, hol egykor Kamehameha
Uralkodott, míg szippantotta mélyen
Az óceáni szellőt – ez az ő örömük.

Gondolatban rájuk kiáltva: „Aloha!”,
Saját üvegajtómat csendben bezárom,
Székem ürességével a zűrzavart
Elkerülve – s hős se legyek végül.”

Úgy rémlik, írtam már a hawaii-féle „üvegkijárat” és „üres szék” fogalmáról.